A legtöbb hajóutas félálomban találkozik Edfuval, a kikötőhelynél a korzón felhangzó patacsattogásra rezzenve fel. Ez egy dolgozó nílusi város cukorfinomítókkal és poros terekkel, és először úgy tűnik, olyan hely, amelyen az ember egyszerűen csak átutazik dél felé, Asszuán irányába. Edfu azonban az ókori világ egyik nagy túlélőjét őrzi, és a város könnyed, ráérős magabiztossággal rendeződött el e ajándék köré. Itt nincs sietség, nincs Luxor léptékű tolakvó árushad — csak a várakozó hintók, az ébredező szúk, és egy templom, amely mindent túlélt maga körül.

Hórusz temploma az ok, amiért idejöttél, és szinte semmi sem készít fel arra, milyen teljes. A homok évszázadokon át betemette, és pontosan ezért áll ma magasba törő pülón-homlokzatával szinte sértetlenül, éles domborműveivel, máig a feje fölött lévő tetejével. Lépj át a kapun, és egy nagy gránitsólyom — maga Hórusz, koronázottan és éberen — őrzi az udvart. Belül a termek egyre sötétebbé és titkosabbá válnak, míg el nem éred a szentélyt és a kis könyvtárat, amelyet egykor a Könyvek Házának neveztek, falain a régen porrá vált papiruszok címeivel.

Edfu gyönyörűsége legalább annyira a megközelítés, mint az úti cél. A kikötőtől induló kalèche-fuvarozás a rituálé része — lassú kocogás a hétköznapi utcákon át, pékségek és borbélyok mellett, miközben a kocsis semmi különöset nem mutogat. Utána van idő a városi szúkra, ahol a kereskedelem inkább a helyieknek, semmint a látogatóknak szól, és a teát erősen és édesen töltik. A várostól délre fekszenek Gebel el-Szilszila régi homokkőbányái, ahol a Nílus összeszűkül, és ősi kőfaragók vágták a követ, amely Egyiptom templomainak felét építette — csendesebb, üresebb ellenpontja Hórusz nagyszerűségének.