Sziva a maga idejét éli. A líbiai határ közelébe ékelődve, Egyiptom sivatagának legnyugatibb peremén, ez az oázis annyira Kairó hatókörén kívül feküdt, hogy egészen az 1980-as években megépült burkolt útig jobbára tevével lehetett megközelíteni — és az elszigeteltség a lehető legjobb módon meglátszik. Az emberek itt nem elsősorban arabul, hanem szivi nyelven, egy berber nyelven beszélnek; az asszonyok a nemzetállamnál régebbi mintákra szőnek menyasszonyi ezüstöt és hímzést; az egész zöld, datolyapálmás és olajfaligetes medence pedig homoktengerben lebeg, sótavaktól övezve, amelyek a nap alatt kiömlött higanyként csillognak.

Az oázis a történelmét vályogban hordozza. A Shali-erőd a város közepéből emelkedik ki, kersef — só-és-sár — tizenharmadik századi útvesztője, amely minden ritka esővel egy kicsit elolvad, és még mindig úgy néz ki, mint egy óriások által hátrahagyott homokvár. Kint Aghurminál áll Amon orákulumának temploma, ahol i. e. 331-ben Nagy Sándor jött, hogy az isten fiaként megerősítsék; felmászhatsz hozzá ugyanazért a hosszú kilátásért, amely neki is megadatott. A közelben a Gebel al-Mawta — a Halottak hegye — sziklába vájt sírjai őrzik festett mennyezetüket, a Kleopátra fürdőjeként ismert forrásból táplált medence pedig még mindig hűvösen és tisztán bugyog.

Az esték a vízhez és a csendhez tartoznak. Helyiek és utazók sodródnak ki a Fatnasz-szigetre, egy pálmaszegélyű földnyelvre egy sótavon, hogy nézzék, ahogy a nap lebukik, és a felszín rózsaszínné és arannyá válik. A vacsora lehet lassan főtt bárány és datolya az Abdunál, amely évtizedek óta állandó hely, vagy egy csendesebb asztal az Albabenshalnál, a régi erődfalak közé bújva. Maradj elég sokáig, és a ritmus a bőröd alá kúszik — az imára hívó szó a pálmák fölött, a szamárkordék, a hipersós tavak, ahol parafadugóként lebegsz, és a bizonyosság, hogy odakint, az Adrère Amellal lámpafényes vályogfalain túl, a Nagy Homoktenger üresen fut tovább több száz mérföldön át.