Évtizedeken át az El-Alamein név egyetlen dolgot jelentett: a sivatagi csatát, amely fordulatot hozott a második világháborúban Észak-Afrikában. Ma ugyanaz a part megdöbbentő kettős identitást hordoz. Alexandriától nyugatra a Földközi-tenger a türkiz és a tejszerű jádezöld olyan élénk sávjaiba lejt, hogy retusáltnak tűnnek, és e víz mentén Egyiptom egy csillogó nyári játszóteret varázsolt elő — azt a szakaszt, amelyet a helyiek egyszerűen csak Szahelnek hívnak. Komor háborús temetők és ragyogó új marinák ma egyetlen parton osztoznak, és a kontraszt, ahelyett, hogy bántaná, egyszerre adja meg ennek a helynek a maga sajátos súlyát és csillogását.

A történelemmel való szembenézés jön először. Az El-Alamein nemzetközösségi háborús temető az érzelmi középpont — egy tucat nemzet férfijainak halvány sírköveinek sor sor utáni rendje, makulátlanul a sivataggal szemben. A közelben az El-Alamein hadtörténeti múzeum tárja fel a hadjáratot harckocsikkal és tábori ágyúkkal, míg a magasba törő német háborús emlékmű egy homokkővárhoz hasonlóan borong az emelkedőjén. Aztán a hangulat fordul: hajts tovább Szidi Abdel Rahmanba, ahol egy tökéletes türkiz öböl nyílik meg, és Új-Alamein város fehér tornyaihoz és a jachtszegélyű Marassi Marinához, az új Riviéra csiszolt arcához.

Szezonon kívül, tavasszal vagy kora ősszel, az üdülőtömeg megritkul, és a part egy lassabb gyönyörűséget tár fel. Sétálj végig az üres homokon Szidi Abdel Rahmannál a lágy esti fényben, amikor a víz levendulaszínűre hűl, és az egyetlen hang a szél a dűnék felől, amelyek egy egész hadsereget nyeltek el. Az egyiptomiak ide jönnek úszni, és elidőzni sült hal hosszú ebédjei fölött, az új város kávézói pedig későig kivilágítva maradnak. Különös, megható kombináció ez — az emlékezés tája, amely szelíden megtanulta, hogyan ünnepelje újra az élőket.